Üdvözlet az olvasónak


Csalódást kell okoznom annak, aki először tévedve ide, szokványos blogot várt. Nem, nem, tőlem elég távol áll az unalomból való (egyébként sem érek rá unatkozni) firkálgatás, aminek során napi problémáimmal (noha szép számmal vannak) terhelném a Nyájas Olvasót. Ez a szerény blog szellemi munkásságom bemutatóterme, ezért csakis beszédeimnek, kutató-gyűjtőmunkámnak, és egyéni alkotásaimnak engedek teret. Ezzel egy sokkal magasabb rendű küldetést igyekszem teljesíteni, nem holmi öncélú reklámot. A fentiek szellemében már természetes, hogy az itt nyilvánosságra bocsátott anyagok szabadon letölthetőek és felhasználhatóak, csupán a forrás megjelölését kérem a felhasználótól. A jelzett elérhetőségeimen minden felmerülő kérdésre készséggel válaszolok.



Nagy vőfélykönyv
Idézetek
Letöltések
(Frissítve: 2010.03.12)



A katonai akadémiától a bitóig – Szálasi Ferenc élete, Javított kiadás



Letölthető könyv.

A könyv letöltését erre a linkre kattintva közvetlenül is el tudod kezdeni. Mérete: 1,58 MB. Formátuma: DOC. A könyvet eddig 2704 alkalommal töltötték le.



Előszó a javított kiadáshoz

Alig három esztendő telt el azóta, hogy szellemi partizánháborúm eddigi legfontosabb eredménye napvilágot látott. Nem túl nagy idő, bár az én fiatal életemben nem is elhanyagolható; főleg, ha ezen időszak eseménydús voltát tekintem.

A Világháló (divatos, ám magyartalan kifejezéssel élve: Internet) nyújtotta lehetőségekkel élve, és egy kiváló barátom szakmai támogatásával kezdtem el tehát ezen szamizdat művet terjeszteni, magától értetődően - ingyen. Az érdeklődők tábora nőttön-nőtt, de érdekes módon, ahol én kopogtattam, ott mindig zárt ajtókba ütköztem. Voltak, akik valahogyan segíteni igyekeztek; mások értetlenkedtek, miért „kell” ezzel foglalkoznom; ismét mások villámgyorsan megszakítottak velem minden kapcsolatot. Ez úton is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, mert a tárgyban tanúsított viselkedése nagyban rávilágított az érintettek emberi értékére.

Valamivel később már több helyről is felkerestek azzal a kéréssel, hogy a témában tartsak előadásokat. Minden megkeresést megtiszteltetésnek vettem, de sajnos nem tudtam mindegyiknek eleget tenni. Ezek a felkérések értelemszerűen arra sarkalltak, hogy felkészülten álljak a hallgatóság elé, és ezen felkészülések során új ismeretekkel is gazdagodtam. Egyszersmind ha az eddigi eredményeket ismételtem át, többször akadtam kisebb-nagyobb tévedésekre. Ezek talán csak nekem tűntek fel, de ez mindaddig nem mentesít, amíg legjobb tudásom szerint ki nem javítom a hibákat.

Nem elhanyagolható érdekesség, hogy a mai befutott, jó lehetőségekkel rendelkező történészek egy része is igazított valamicskét a köpönyegén, és kvázi reális képet kezdett el átadni Szálasiról. Ők, akik néhány évvel vagy évtizeddel korábban még gátlástalanul állítottak égbekiáltó hazugságokat a Nemzetvezetőről, most szemmel láthatóan a finomabb módszereket kezdik el alkalmazni aknamunkájukhoz.

A magam részéről fenntartom minden eddigi állításomat; remélve, hogy továbbra is igényt tarthatok az érdeklődésre. József Attilával együtt vallom:

„Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, taní-tani.”


Kelt az Úr 2010. esztendejében, szent magyar földön.

A katonai akadémiától a bitóig – Szálasi Ferenc élete



Letölthető könyv.

A könyv letöltését erre a linkre kattintva közvetlenül is el tudod kezdeni. Mérete: 1,5 MB. Formátuma: PDF. Olvasásához Adobe Acrobat Reader vagy az innen is letölthető ingyenes Foxit Reader nevű program szükséges! A könyvet eddig 829 alkalommal töltötték le.



2010.02.13.

Becsület Napja

Kedves Nemzettestvérek, Bajtársak!


Véres évforduló okán gyűltünk itt egybe; hogy fejet hajtsunk a 65 évvel ezelőtti hősi haditett emléke előtt. De mi is történt 1945. febr. 11-én éjjel? Mi történt az azt megelőző hetekben? Nem csak egy vakmerő és kétségbeesett katonai vállalkozás zajlott le itt, hanem a II. világháború egyik legkiemelkedőbb magyarországi eseménye is, ami egy emberfeletti erkölcsi-szellemi- és anyagi teljesítményt tetőzött be.

Az előzmények és körülmények terén jó tudni, hogy 1944 második felében a német-magyar hadvezetés valamennyi dilemmája ellenére is indokolttá vált a magyar főváros erőddé nyilvánítása. Még a képzett vezérkari tiszt Szálasi Ferenc is beismerte, hogy a katonai védelemmel elsősorban az időnyerés a cél. Időt kellett nyerni a háború győztes, vagy legalábbis kedvező körülményű befejezése érdekében. Időt nyerni a Budapesttől nyugatra lévő civilek menekítése érdekében. Időt nyerni a szebb jövő érdekében.

A 102 napos ostrom méltán vonult be a hadtörténelembe második Sztálingrádként: a pusztítás mértéke, a szemben álló csapattestek nagyságrendje tette ezt indokolttá. Ugyanakkor Sztálin azon elképzelése, hogy csapatai menetből foglalják majd el a várost, összeomlott a védők hősies ellenállásán, és sokáig ide-oda hullámzott a front. Mindezen körülmények több szempontól is kiemelkedő jelentőséggel bírnak.

A késhegyre menő küzdelem hadtörténeti jelentőségű, mivel az olykor több alkalommal is gazdát cserélt városrészekért, épületekért, sőt épületrészekért folytatott küzdelem a városi harc iskolapéldájává vált. Katonai szakértők szerint ez az a harcmodor, ami leginkább felőrli az ostromlottak morálját, és mindkét fél tartalékait.

Kijelenthetjük, hogy a szemben álló feleket gyakorlatilag eszmei tényezők mozgatták. Így fordult az elő, hogy a magyar kormány tagjai csak az utolsó pillanatban hagyták el a bezáruló ostromgyűrűt, mert a végsőkig igyekeztek helytállni. A támadó szovjet és román egységeket ugyanakkor nem csak német és magyar, hanem spanyol, dán, norvég, lengyel és ukrán katonák is fogadták. Átállás, dezertálás viszont csak kis számban fordult elő; aki pedig ezt valamiért mégis megcselekedte, az elnyerte az árulók méltó büntetését.

A védősereget tovább vizsgálva meg kell állapítanunk, hogy soraikban a katonai szellem győzedelmeskedett. A derékhadat adó Honvédség, Wehrmacht, és Waffen-SS egységei mellett megállta helyét a Csendőrség, Rendőrség, Tűzoltóság összes küzdő alakulata is; valamint az önként fegyvert fogott Hungarista harcegységek, az Egyetemi Rohamzászlóalj, a Vannay Riadózászlóalj, a Morlin-csoport, valamint a Prónay-különítmény is.

A lakosság szintén kivette részét a szenvedésekből. Az ellátási problémák, a felmentési kísérletek kudarca, majd a pesti oldal eleste után tömegek követték a védősereget a még védhető Budára, hogy aztán a kitörésben is részt vegyenek. Ők így fejezték ki lojalitásukat a védőkhöz, és szembenállásukat a támadó bolsevistákkal. Nem véletlen tehát, hogy a lakosság szervezett szembeszegülésére sehol nem került sor.

Ezen előzmények és körülmények után érkezett el a kitörés, mint egyetlen megoldás 1945. febr. 11-én éjjel. A hadművelet tervei árulás folytán a szovjetek tudomására jutottak, ami nagyban megnövelte a védők veszteségeit. A nélkülözésektől legyengült lakosság, és a leharcolt katonai kontingensek első hulláma még nagy számban jutott ki az ostromgyűrűből, ám üldözőikkel már csak kis mértékben tudták felvenni a harcot. Itt már nem is szabályos küzdelemről, hanem véres embervadászatról beszélhetünk, legyen szó katonáról vagy civilről. Aki nem esett el a kitörésben, azt a nem sok jóval kecsegtető hadifogságba hurcolták; vagy a nemzetközi joggal dacolva, a helyszínen kifosztották és agyonlőtték.

A német vonalakat így már csupán néhány száz fő tudta elérni, ezek is nagy részt sebesülten. A kisszámú túlélők végül életük végéig magukon hordozták a bolsevikok által rájuk sütött bélyeget, amiért ki mertek állni hazájuk és katonai esküjük mellett. Szakmai mellőzöttség, anyagi nyomor, társadalmi kitaszítottság lett az osztályrészük, és sokáig még csak beszélniük sem volt szabad az átélt eseményekről. Az ő áldozatuk tehát így vált teljessé.

Isten óvja Magyarországot! Isten óvja Európát!




2009.06.04.

Trianon megemlékezés 2009

Tisztelt Honfitársaim, abonyi emlékezők!


89 esztendővel ezelőtt lezárulni látszott egy korszak. 89 esztendővel ezelőtt soha nem látott súlyos sebet ejtettek a történelmi Magyarország ezeréves testén. 89 esztendővel ezelőtt a Sátán földi csatlósai ülték győzelmi ünnepüket a kis-Trianon palotában, gúnyt űzve úgy a józan észből, mint az általuk oly sokat emlegetett önrendelkezési jogból.

Ahhoz, hogy Trianon máig ható tragédiáját jobban megérthessük, alá kell merülnünk a múlt mélységesen mély kútjában. Az osztrák-magyar kiegyezés pillanatában Magyarország sorsa összefonódott Ausztriáéval, pontosabban a Habsburg Birodalommal. Jóllehet ennek a kapcsolatnak kétségtelen előnyeit is élveztük, az I. világháború, majd a vérzivataros forradalmak, és végül Trianon álltak ennek a közös útnak a végén.

Az osztrák államvezetőség tisztánlátását sajnos elhomályosították a nagyhatalmi törekvések, s amikor a trónörökös házaspár merénylet áldozatául esett Szarajevóban, alkalom adódott a visszavágásra is. Innen már nem volt visszaút, a kölcsönös hadüzenetekből hamarosan az első világégés kerekedett. A Monarchia vezetésében egyetlen józan hang volt csupán: gr. Tisza István miniszterelnöké. Ő azonban pusztába kiáltó szó maradt, s így a háborús részvételt nem kerülhettük el.

Nem elhanyagolható tény ugyanakkor, hogy a háború utolsó napján sem állt magyar földön egyetlen ellenséges fegyveres sem, sőt a kétkulacsos román hadsereg erdélyi orvtámadását is sikerrel vertük vissza. Végül az elkeseredett, főbb frontokon már vereséget szenvedett magyar katonaság maradék tettereje is elveszett, mert a sietve felállt Károlyi-kormány gyakorlatilag szétzüllesztette Honvédségünket. Amikor aztán az antant hurka szorulni kezdett a vörös gróf nyaka körül, elegánsan átadta a hatalmat a bolsevikokkal lepaktált szociáldemokratáknak, tovább taszítva hazánkat a lejtőn. A vörös terrort aztán a fehérek túlkapásai követték, majd pedig a világháborút, többszörös rendszer- és kormányváltást, antantmegszállást átszenvedett legyőzött és támogató nélküli Magyarországnak nem maradt más választása, mint hogy elfogadja a békediktátum feltételeit.

XIV. Lajos francia király a szeretőinek építtette azt a Trianon palotát, ahol a gyászos eseményre sor került. Az épület eredeti rendeltetése tehát jól jelzi azt az ízléstelenséget, ami a győzteseket jellemezte. Az antanthatalmak Négy Nagy néven emlegetett államférfijai a továbbiakban is mindörökre bebizonyították, hogy erkölcsi és szellemi vonatkozásban ők tulajdonképpen - a Négy Törpe. A gr. Apponyi Albert vezette magyar békedelegációt mindvégig alantasokként kezelték, tudományos eredményeket felvonultató észérveik pedig nem találtak meghallgatásra. Annál inkább kedveztek a kisebb győzteseknek: a cseh, szerb, és román delegációknak. Ők ekkorra már elfelejtették, hogy gyakorlatilag hazánk több évszázadon átívelő befogadó politikájának köszönhették puszta létüket, és a legelképesztőbb hazugságokkal álltak elő. Így lett például a felvidéki Rongyva patak hajózható folyam, Erdély pedig ősi román föld.

A háborús főbűnösnek kikiáltott Magyarország javait és területeit az antanthatalmak bőkezűen szétosztották szövetségeseik között, sőt - katonai megfontolásból - még a szintén vesztes osztrákok is kaptak egy kisebb, 4.000 négyzetkilométeres részt a prédából. Megcsonkított hazánkat elvágták saját nyersanyaglelőhelyeitől, ipari gócpontjaitól, belső piacaitól, tengeri kijáratától, súlyos gazdasági bajokat idézve elő. A megszállók kegyetlenkedései elől a magyar középosztály tömege kényszerült elmenekülni, hogy majd aztán a vagonlakók keserű kenyerét egyék.

Végezetül pedig a győztes hatalmak katonai korlátozásokkal igyekeztek kicsavarni a kardot a maradék magyar hadsereg kezéből is. A békediktátum értelmében tilos volt légierőt, modern automata- és nehézfegyvereket tartanunk, a Honvédség létszámát 35.000 főre maximálták.

Valóságos csoda, hogy a legvadabb pánszláv és dákoromán követelések nem teljesültek, így pl. Pécs nem lett szerb város, a Tisza pedig nem lett határfolyó Magyarország és Románia között. A nagyhatalmak azonban így is sikeresen megbontották a Kárpát-medence legtökéletesebb vízrajzi és gazdasági egységét, szétosztva a Magyar Királyság területének 75%-át Európa sakáljainak. A józanabb nyugati államférfiak részéről szórványosan megnyilvánuló, néhány évvel későbbi önkritika már elkésett volt, főleg azért, mert nem léptek a tettek mezejére.

A szörnyű eseményekről és hihetetlen veszteségekről az 1945 utáni újabb bolsevista diktatúrában tilos volt beszélni, de most már talán bátran kimondhatjuk: Magyarországot, a népek Krisztusát elárulták, kifosztották, és végül keresztre feszítették!

Ezzel tehát el is érkeztünk napjaink szomorú valóságához. Ma már ott tartunk, hogy a gúnyhatárokon túlról érkező székely, vagy csángó testvérünk sokak szemében román, a kárpátaljai ukrán, a felvidéki szlovák, és így tovább. A megcsonkított ország nem törődik elvesztett fiaival, mert voltak és vannak, akik leszoktatták róla; az elszakítottak pedig ezáltal nem értik, esetleg meggyűlölik az anyaországbelieket. Az újult erővel támadó aknamunka folytán kevés helyen éneklik pl. a Székely Himnuszt, szélsőséggyanús a hazafiság bármilyen formájú megnyilvánulása, és minimum kényelmetlen dolog Trianon problémáját feszegetni. Ezek helyett van Örömóda, és van a Brüsszelből mindenre megoldást ígérgető Európai Unió. A korbács módszerét tehát felváltotta a mézesmadzagé…

Rajtunk, és egyedül csak rajtunk múlik, hogy csonka hazánknak mikor érkezik el újra erkölcsi, szellemi, és anyagi feltámadása! Ezen alkalomból felvett fekete színű ruháink tehát ne legyenek gyászruhák, csupán az ünnepélyesség szimbólumai. Nem gyászolhatjuk hazánk nagyságát; Nem, Nem, Soha, amíg van ebben a szétrabolt, külső-belső ellenségtől dúlt hazában gondolkodó, és tettre kész magyar!

Isten áldja Önöket! Isten óvja Magyarországot!



2008.02.19.

Doni megemlékezés 2008


Idén immáron 7. alkalommal volt szerencsém részt venni a szülővárosomban hagyományosan megrendezett doni megemlékezésen. Most is enyém lett a megtiszteltetés, hogy ezen a szomorú, ám méltóságteljes rendezvényen az ünnepi beszédet megtartsam. A hatás most sem maradt el: sokan gratuláltak, míg páran úgy néztek rám, mint a véres rongyra. Mindkettőnek örülök, így legalább első ránézésre el tudtam dönteni, hogy ki jött szívből, és ki színből. Csak egy betű a különbség, mégis milyen óriási! Az omminozus beszéd az alábbi volt:

Tisztelt honfitársaim, kedves abonyi emlékezők!

Úgy vélem, mindannyian megállapodhatunk abban az állításban, hogy az utódoknak joga és szent kötelessége az elődökre való megemlékezés. Fel kell azonban tennünk a kérdést: vajon megfelelően élünk-e ezzel a jogunkkal; vajon méltóképpen teszünk-e eleget ennek a szent kötelességünknek? Jóllehet a Don-kanyar elesettjeire sokáig politikai okokból nem volt szabad megemlékezni, lassan két évtizeddel az un. rendszerváltás után sem megfelelő az események megítélése. Nem megfelelő, mert nem egyértelműen helyes ez a megítélés, ami részben az átlagember rövidlátásának, részben pedig nemzetellenes bértollnokok és hordószónokok aknamunkájának tudható be.

A tisztánlátás érdekében mindenképpen ki kell emelnünk a magyar történelem legnagyobb vérveszteséggel járó katonai vereségének előzményeit, főbb mozzanatait. Ahogyan azt a Párizs környéki békék egyik éles szemű megfigyelője is megjegyezte 1920-ban: "ez nem béke, ez csak fegyverszünet 20 évre." Mint az közismert, a profetikus szavak a II. világháború kirobbanásával menetrendszeri pontossággal váltak valóra. A nemzetközi politika örvényét tovább erősítette a szovjetek által képviselt bolsevizmus világuralmi törekvései, valamint a németek agresszív nemzetiszocialista rendszere. Ráadásul a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió közé ékelődő antibolsevista Magyarország nem maradhatott semleges, már csak a jogos revíziós igények remélhető kielégítése miatt sem. A háborúban való részvételünk tehát nem volt elkerülhető, sem földrajzi, sem politikai, sem pedig ideológiai alapállásból.

A Don partjára kikerülő honvédjeinknek a legmostohább körülmények között kellett eleget tenniük az eltúlzott követelményeknek; úgymint a 200 km-es folyamszakasz biztosítása, majd a szovjet offenzíva visszaverése. Katonáink bátorsága és hűsége azonban még ezen nehézségek mellett sem rendült meg: nem tudunk ugyanis jelentős mértékű parancsmegtagadásokról vagy dezertálásokról, sőt jelentős számú kitüntetés került kiosztásra. Jan. 12.-e után végül a 2. magyar hadsereg tagjainak jutott a visszavonulás fedezésének gyászos feladata is, amely tovább fokozta az amúgy is borzalmas veszteségeinket. Egy szó mint száz, a Don-kanyarban szolgálatot teljesítő honvédek egyszerűen csak katonák voltak. Hazájuk hívó szavára fogtak fegyvert, és teljesítették a kötelességüket, amiket a kor vihara rájuk mért. Dacolva a borzalmas túlerővel és a csontig ható hideggel, de megmaradtak embernek, megmaradtak magyarnak.

A már düledező Horthy-érában a doni tragédia hőseinek megfonták ugyan az őket megillető babérkoszorút, de nem helyezték azt a mártírok homlokára. Tették mindezt propagandisztikus céllal, akkor még bízva abban, hogy az elesettek vére nem hiába folyt. Az egyénekről -tehát a nagyszámú hadirokkantról, özvegyről és árváról- való szociális gondoskodás ugyanakkor a lehető legteljesebb mértékben megvalósult.

A vesztes világháborút követő, Moszkvából importált bolsevik rendszer ezzel a félig megfelelő gyakorlattal is gyökeresen szakított: a kötelességüket teljesítő magyar katonákat háborús bűnösökké kiáltotta ki, és nemzedékeken keresztül életben tartotta, táplálta ezt a hazugságot. A túlélők száját erővel, vagy hamis propagandával fogta be, álságos szólamokkal mérgezve így az egészséges nemzettudatot. A bűnös nemzet és vele együtt a bűnös honvédek fikciója viszont már azért is abszurd, mert több megemlékezés is megörökítette a magyar haderő korrekt viszonyát a szovjet civilekhez. Sztálin itthoni pribékbandája aztán nemcsak a hősök emlékét tiporta sárba, hanem nagyon sok áldozattá vált családtag további életét is megnyomorította, ami további egyén katasztrófákhoz és társadalmi torzulásokhoz vezetett.

Elérkezve napjaink szomorú valóságához elmondhatjuk, hogy az összkép nem sokat javult, legfeljebb változatosabbá vált. A sebek mindenütt begyógyultak, elvileg szabad, sőt üdvös is már a megemlékezés, csakhogy nem minden esetben tudják azt a potenciális megemlékezők, hogy mire is kellene/illene megemlékezni. Hogy volt egyszer egy 2. magyar hadsereg, amely a Don partján elvérzett? Szomorú eset, de hogy ezek a katonák hősök, háborús bűnösök, esetleg csak ártatlan áldozatok voltak-e, azt egyre kevesebben tudnák megfelelően megindokolni.

Tisztelt megjelentek! Máté evangéliuma szerint "Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot; mert ők megelégíttetnek!" Próbáljuk hát meg együtt: éhezzük és szomjúhozzuk az igazságot, hogy megelégíttessünk. Hogy ezáltal büszkén vallhassuk magunkat a kötelességüket teljesítő doni hősök utódainak, és így azok nyugodtan alhassák örök álmukat "valahol Ororszországban..."


ISTEN ÓVJA MAGYARORSZÁGOT!





2007.08.09.

"Véghöz vittem immár nagyhírű munkámat"


Jóllehet ez a Zrínyi Miklós-idézet némileg túlzóan hat, de mégis, nagyon boldog vagyok, hogy ma már elmondhatom magamról: befejeztem első könyvem megírását. A címe: A katonai akadémiától a bitóig - Szálasi Ferenc élete. Hiányosságai ellenére is hiánypótló műnek szánom, ami végre valós színekkel kísérli meg felvázolni a néhai Nemzetvezető életét és küzdelmeit. Számos szakirodalom áttanulmányozása, és sok-sok éjszaka jegyzetelése-gépelése, egyszóval temérdek munka fekszik ebben az irományban, amit kis túlzással könyvnek is nevezhetünk. Teljes terjedelme 184, azaz száznyolcvannégy gépelt A/4-es oldal. Mindezt bokros napi teendőim mellett, a legcsekélyebb szakmai, erkölcsi, vagy anyagi támogatás nélkül vittem véghez, ami számomra különösen emeli az alkotás értékét. Úgy is mondhatni, hogy minden egyes oldal izzadtságszagú.

A téma kényessége és időm szűkössége miatt nem kívánok sem kiadóval, sem másokkal meddő alkudozásokba és vitákba bocsátkozni,hanem inkább úgy döntöttem, hogy itt is a magam útját fogom járni; vagyis inkább kitaposni. Terveim szerint főként direkt értékesítés útján fogom munkám cd-re vitt és - a terv szerint egyéb érdekességekkel kibővített - változatát, ill. a nyomtatott verziót terjeszteni.

Szeretném sietve leszögezni, hogy itt korántsem a pénz az, ami motivál. Divatos szóval élve úgy is mondhatni, hogy az egész vállalkozás "nonprofit" jellegű; olyannyira, hogy az indulás költségeit is saját zsebből fogom fedezni. Rám aztán senki ne süsse a "megélhetési történész" vagy a "bértollnok" bélyegét. Köszönöm, nekem megvan a pénzkereseti lehetőségem, nem szorulok rá senkire, s tudtam/tudok/fogok tudni alkotni történészként is anélkül, hogy a derekam meghajlana.

Ez tehát nem más, mint színtiszta hivatástudat és igazságszeretet - olyan dolgok, amik ma már kiveszőben vannak. Szívből remélem, hogy szerény művem hozzájárul majd ahhoz, hogy a mai elvakított magyar olvasóközönség szeme némileg felnyíljon.



2007.06.04.

Tisztelt Honfitársaim, abonyi emlékezők!


Joggal mondhatja el rólunk, magyarokról a világ, hogy nekünk szinte csakis gyászos apropójú évfordulóink vannak, mint amilyen ez a mai is. Sajnos igaz ez az állítás, viszont az utódok tisztánlátása és az elődök megbecsülése miatt igenis szükségünk van a gyászévfordulók méltóságteljes megtartására is. Ahogyan Juhász Gyula is fogalmazott Trianon c. versében: "Nem kell beszélni róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk reá."

A versailles-i kastélyban megesett gyalázat ugyanis egyedülálló a világtörténelemben, hiszen mindmáig nem került sor megnyugtató, végleges revízóra. A történelem groteszk játéka, hogy az I. vh. kirobbantásában éppen a legkevésbé felelős Magyarországot sújtották területe feldarabolásával és gazdasági-politikai élete ellehetetlenítésével. Még a II. vh. után kettészakított Németország is újraegyesülhetett, továbbá 1989 után a Szovjetunió által elnyomott országok is újra elnyerték függetlenségüket, egyedül mi várunk ma is igazságszolgáltatásra.

Trianon tragédiája egész nemzetünk, sőt a Kárpát-medence valamennyi népe számára különösen nagy jelentőséggel bír. Itt nem csak egyszerűen a magyarságot ért szellem-erkölcsi és anyagi károkozásról, megaláztatásról és kifosztásról van ugyanis szó, hanem azokról a máig tartó káros hatásokról is, amiknek közvetve vagy közvetlenül valamennyien elszenvedői vagyunk. Jóllehet a történelemtudomány nem ismeri a feltételes módot, történészként mégis megkockáztatom azt a kijelentést, hogy Trianon a 20. századi viszontagságos történelmünk és mai problémáink egy részének is kútfője, így ha nincs Trianon, kevesebb tragédiával kellene napjainkban szembesülnünk. Igen, hölgyeim és uraim, a bűnös szellem, amit 1920-ban eresztettek szabadon palackjából, még ma is él!

Kezdjük is talán a legelején. Amikor az un. békeszerződés - valójában békediktátum - aláírásra került, a Kárpát-medence legtökéletesebb vízrajzi- és gazdasági egysége semmisült meg, hosszan tartó káoszt idézve elő a térségben. A magyar állameszményhez hűtlenné vált nemzetiségeknek is rá kellett ébredniük arra, hogy sorsuk korántsem lett könnyebb az újdonsült államok polgáraiként. Idegenbe szakadt véreink ugyanakkor kisebbségi, sőt másodrangú állampolgári sorba kényszerültek a saját földjükön.

A hosszú fegyverszünetnek is tekinthető időszakot követte a II. világháború, mely borzalmaival minden korábbit felülmúlt. Hogy Trianon a hosszan tartó viszálykodás magvát hintette el a térségben, jól mutatja az a tény, hogy a háború előtt és alatt véres versenyfutás indult a nagyhatalmak kegyeiért. A tét az volt, hogy az elcsatolt területek feletti uralmat kinek sikerül megszilárdítania, illetve helyreállítania.

A második világégést lezáró párizsi békeszerződés aztán mintegy restaurálta Trianon szomorú művét, az újonnan nyakunkra ültetett bolsevista rezsim pedig megtoldotta a kollektív agymosás büntetésével is. Akkor már azt a jogot is elvették tőlünk, hogy a lehető legcsekélyebb mértékben is tehessünk valamit igazunk bizonyításáért, vagy egyáltalán hogy a minket ért igazságtalanságról beszéljünk.

Ezzel tehát el is érkeztünk napjaink szomorú valóságához. Ma már ott tartunk, hogy a csonka határokon túlról érkező székely, vagy csángó testvérünk sokak szemében román, a kárpátaljai ukrán, a felvidéki szlovák, és így tovább. A megcsonkított ország nem törődik elvesztett fiaival, mert voltak és vannak, akik leszoktatták róla; az elszakítottak pedig ezáltal meggyűlölik az anyaországbelieket. Ma már ott tartunk, hogy különböző okokból szinte sehol sem éneklik a Székely Himnuszt, bűn a hazafiság bármilyen formájú megnyilvánulása, és minimum kényelmetlen dolog Trianon problémáját feszegetni.

A hazugság, az erkölcstelenség, és a szegénység által ily módon megnyomorított népünknek most csak a költő Reményik Sándor nyújthat némi vígasztalást:


"S ki éjben születik majd, mit csináljon?
Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon,
S a sírba is reménysugárral szálljon,
Ha könnyel sózott kenyerét megette.
Mert változnak a csillagok felette."



Isten óvja Magyarországot!